Friss hírek
2018. január. 23. - 10:32, kedd – Rajmund, Zelma

Futás újratöltve: öt év után ötös az első öt

2018. január 21. - 11:30
|
Forrás: Barna Fanni

A jótékonysági futásokon kívül az utóbbi években mintha a feledés homályába merült volna a hőn áhított adrenalin az átmenetinek aligha nevezhető évek alatt, noha a konditermi világot nem hagytam teljesen magam mögött, sőt a lábaim helyett a biciklikereket is bőven koptattam. De azért a terhesség és az azt követő első fél évem nem volt túl aktív, legalábbis sport szempontjából biztosan nem.

Pedig én a futás is vagyok, ha nem is a táv, de a futás mindenképp. A magam mögött hagyott „futóbolond” időszakom azért még rémlik, és emlékszem, hogy mániákusan szerettem hóban futni, így hát mi más vezérelt volna az újrakezdéshez, ha nem egy kis hó. Egy héttel a futás időpontja előtt dobta fel a Facebook, hogy „Zúzmara Félmaraton és Futófesztivál”. Egyből arra gondoltam, hogy itt az alkalom, bár azon a héten, mikor neveztem, az idő igencsak tavaszias volt, ennek ellenére úgy gondoltam, ez egy jel, hogy el kell kezdeni. Tudjátok, hó, hóban futás, zúzmara, jön a nyár, mi kell még? Ja, igen, egy elég fontos valami még nem árt:  fel kell készülnöm.

Szóval kivételesen beálltam a tükör elé többé-kevésbé meztelenül, és azt kérdeztem magamtól, hogy hol van a fenekem. És amikor arra lettem figyelmes, hogy már-már a combomra csúszott, akkor egyszeriben elkapott valami megállíthatatlan nyughatatlanság. Előkerestem a hál istennek elasztikus futócuccaimat, amik végre újból jók rám – pontosabban így is jók rám –, és nekivágtam.

Egy héten keresztül próbáltam felhozni magam nulláról arra a szintre, hogy képes legyek lefutni öt kilométert tisztességgel. Szóval nem sétálni, hanem futni. És elkezdtem a felkészülést először egyedül, aztán folytattam egy hagyományos, futásra teljesen alkalmatlan babakocsival, majd időzítettem a csúcsformát, megpihentem, és már el is jött a vasárnap. A sokadik első nagy napom, az anyaélet első futóversenye.

Korábban magányos „farkatlanként” csináltam végig a futóprojekteket, kisfelnőtt időszakom útkeresései voltak ezek a versenyek. A magam legyőzése, a személyiségfejlődésem mérföldkövei, az egyedüllét megélése és út egy érettebb önmagam felé, ahol értéket teremtettem magamnak, a külsőmnek és ami még fontosabb, a belsőmnek is.

Ez is egy ilyen jellegű időszak, de azért máshogy. A testemet és a lelkemet is egy bennem növekvő életnek adtam. De látni kell, hogy míg a lelkemet örökre, a testemet csak bérbe. Bőven eljött tehát az idő: a főbérlő hat és fél hónap után visszaköltözik a testébe.

Szóval azóta, hogy az értékrendemmel számot vetettem, párt is találtam, aki azért kicsit talán az edzőm is, vagy inkább a társam, a segítségem. Támogat a hóbortjaimban, és végre a célban ténylegesen is várt valaki, nem csak egy újabb piros pont az önismereti matricás albumban. De ne rohanjunk ennyire előre.

A futás napján kicsit izgatott voltam, hogy vajon sikerül-e. Biztos, ami biztos, a legutolsó szektorba írtam magam, végül is előzgetni mindig jobb, mint amikor azt érzi az ember, hogy keresztülvágtat rajta a tömeg, és ezt akár érthetjük szó szerint is, hisz részben a Kincsem Park területén futottunk. Patrik miatt nem kellett aggódnom, a nagymamája vigyázott rá, a téli időszakban nem akartam kitenni a verseny körüli hercehurcának.

A többezres részvételnek köszönhetően egy nehézkes parkolóhely-keresés után rendben ment a rajtszámátvétel. Az utolsó simításokat követően pedig máris a csoportos bemelegítésen találtam magam, ahol stílusosan mindent az ellenkező irányban csináltam, mint mindig. Ha máshonnan nem, innen biztosan tudtam, hogy megérkeztem.

Néhány perc, és már indult is a rajt. Meg kell mondanom, hogy jólesett végre nemcsak magammal, de másokkal is versenyezni. Nagy segítségem volt egy kopaszodó, fekete ruhás figura, aki nagyjából velem azonos tempót diktált. Már az elején elhatároztam, hogy na, ameddig őt nem vesztem szem elől, addig tartom magam a mai napi elvárásaimhoz. Bár korábban egyet kértem magamtól, hogy bármi is történjék, ne legyek utolsó. Szerencsére ettől egyáltalán nem kellett tartanom, na nem is azért, mert akkora király vagyok, de itt még azok is megtalálhatták a számításukat, akik tényleg idén először álltak fel a kanapéról, hozzáteszem: szerencsére.

Vasárnapra megérkezett a hó is, egész héten drukkoltam, ha már nem fehér a karácsony, a mai napnak muszáj annak lennie, hisz a név is kötelez: „Zúzmara Futófesztivál”. Jó érzés volt nyomot hagyni a futócipőkkel a hóban, felcsapni a sarat a hátam közepéig, és kimeríteni magam teljesen. A harmadik kilométer környékén (merthogy alapvetően szülés után ennyire voltam kalibrálva) úgy éreztem, hogy most fel kell szabadítani a maradék hetven százalékot. Mert ugye Survivor Feri óta tudjuk, hogy: „Amikor úgy érezzük, hogy fáradtak vagyunk, valójában az energiakészletünk 30%-át használtuk fel” – legyen igaza.

Klinikailag nem igazolt ez az állítás, de most először megtérült a szoptatás alatti hosszas tévénézés. Tehát ezek szerint újult erővel vágtam neki a maradék két kilométernek, még pacsizni is volt erőm, meg a cél előtt még lefutni két embert, mintha legalábbis az első helyre mentem volna.

A célban pedig széles mosollyal az arcán várt rám Norbi, aki végre újra büszke lehetett rám. Nem csak azért, mert körülbelül öt percet magamra vertem a szülés utáni első öt kilométeremhez képest (igaz, azt a futást egy nem túl légies babakocsival és tízkilós utasával tettem meg).

Sokkal inkább azért, hogy elindultam az önmagamhoz való visszatalálás útján, ami persze a mentális balanszot is jelenti a számomra – naná, hogy örült nekem. Nem kérdés, hisz boldog anya egyenlő boldog apa.

És hogy mi van velem!? Készül a megállíthatatlan futó mami, folytatás következik. Ennek az elhatározásnak tisztelegve büszkén akasztottam Patrik nyakába a kis érmem, mert sikerült.

 

Cikk megnyitása →

Ez a kutyus a gazdájával sportol, de nem akármit! – videó

2018. január 10. - 16:10
|
Forrás: NLCafé

A 8 hónapos cukiság a golden retriver és az uszkár keresztezésével létrejött, úgynevezett goldendoodle fajtába tartozik. Gazdájával, Katelyn Simpsonnal az idahói Emmettben élnek, ahol Katelyn egy bowlingpályát üzemeltet.

Mivel viszonylag sok időt tölt a munkahelyén, gyakran magával viszi a kutyust is, amelyet nagyon elkezdett érdekelni a furcsa, nagy golyó, amivel az emberek órákon keresztül képesek játszani.
Katelyn ezért úgy döntött, megpróbálja megtanítani Blake-et a bowling fortélyaira.

„Már korábban is gondoltunk rá, hogy vicces lenne megtanítani bowlingozni, így, amikor már elég nagyra nőtt, tettünk egy kísérletet, amit imádott” – mesélte Katelyn az IdahoNews.com-nak nyilatkozva.

Az oktatáshoz szükség volt egy speciális rámpára, amelynek a tetején el tudták helyezni a golyót.

„Odatettük a golyót a rámpa tetejére, és egy jutalomfalatot tartottunk fölé, közben Blake-et biztattuk, hogy jöjjön közelebb” – mesélte a gazdi. „Meg is mutattuk neki, hogy mit kellene csinálnia, míg végül sikerült a mellső lábaival lelöknie a golyót. Azóta már magától csinálja, és úgy látjuk, nagyon szereti nézni.”

Katelyn azt is elárulta, hogy Blake elég jó játékosnak bizonyul, időnként az összes bábut is le tudja dönteni egyetlen gurítással.

Cikk megnyitása →

Viccek

Kapcsold be a javascriptet a viccdoboz megtekintéséhez.